Mehetünk..
Mondtam a Nőnek miután ezt a négy képet reggel ellőttem..
Ültünk már a víz mellett egy jó ideje.
Tudtam, hogy ennél már nem lesz jobb pillanat a reggelben..
Mert embernek maradni sokkal könnyebb..
Ma vagyok. Mi vagyok? Minden vagyok.
Fáradt, meghatott, elcsigázott, és tele hihetetlenül sok érzéssel.
Tegnap este nyolc órától pár órával ezelőttig a szegedi Indóház téren, a Nagyállomás előtt segítettem a többi önkéntessel a menekülteknek.
Láttam családanyát három gyermekkel, aki javarészt gyalog jött Iraktól egészen idáig.
A férje biológiatanár volt otthon, de sajnos egyre inkább veszélyben vannak az értelmiségiek, így az utóbbi években taxisofőrként kereste a kenyérre valót.
Másfél évvel ezelőtt az ő városuk is veszélybe került, így a család egyik fele Németországban várja a többieket – már akik életben maradtak…
Néztem ezt a hihetetlenül kedves, szerény, halkszavú nőt, aki egész éjszaka egyszer, ha állt fel, és kért egy kis kávét. Nem fogadott el magának semmit, csak a gyerekeinek.
Mindent megköszönt százszor.
Amikor megtaláltuk a rokonait, zokogott. Azt mondta nekem búcsúzóul – félig arabul, félig angolul -, hogy azt szeretné, a gyerekei is ilyenek legyenek felnőttként.
Nm könnyeztem, mert sírni csak a győztesnek szabad, és mi még nem győztünk. Arra gondolok, milyen elemi, hatalmas erő és rettegés kellhet ahhoz egy háromgyerekes édesanyának, hogy a szülővárosát, a szülőföldjét elhagyva vágjon neki gyalog az ismeretlennek.
Azokra gondolok, akik megállnak mellettünk, és azt kérdezik, “mit etetitek ezeket a büdös cigányokat?”, és azokra, akik fekete bakancsban jelennek meg, és azokra, akik inzultálnak minket.
Azokra gondolok, akik miatt nem mondhatom el senki nevét sem, és azokra, akik miatt a szívszorító pillanatokat, leveleket, rajzokat sem mutathatom meg Nektek.
És azokra gondolok, akik hatalmas utat tettek meg. Olyan utat, és úgy, ahogyan mi azt el sem tudjuk képzelni. Akik mellett összeszorul a torkom, amikor a gyerekek sebeit látom, akik mellett gombóc van a torkomban.
Azokra gondolok, akik már félig győztek. Nemsokára biztonságban lesznek.
És azokra is gondolok, akik segítettek. Akik odajöttek, ételt hoztak, vizet hoztak, befutottak pár órára, és adtak abból a kevésből, amijük van.
Ülök itthon, a nappaliban. Nemsokára indulok vissza. Fáradt vagyok, hihetetlenül fáj a derekam, a szegedi kánikulától melegkiütéseim vannak, kint dühöng a nyár.
Én pedig mérhetetlenül büszke vagyok, és meghatott. Mert itt nem a politika számít – adott olyan is, aki elvben más oldalon áll. Az emberség számít. Hogy mi megőriztük ezt.
És a mosoly számít. Amit látok az arcukon, ha tovább indulnak innen.
Köszönöm.
Stegal 
Legutóbbi hozzászólások